Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.