Megint kicsit hanyagoljuk az írást. Fáradtak vagyunk. Szerintem két és fél év a holtpont. Pedig mostantól kezd minden beérni. Talán ezért holtpont. Lehet végre lazítani, lehet fáradtnak lenni. A lányok egész délutánokat képesek kettesben játszani, lehet velük beszélgetni, sőt képesek érzéseket megfogalmazni. Olyanokat mondanak, hogy anya engem zavar… ez meg az. Vagy hogy szeretem/nem szeretem ezt meg azt. Ma például Tami elmesélte, hogy amikor mi kiállításon voltunk Bécsben, ők meg a nagypapáéknál aludtak, akkor sírtak, mert hiányoztunk nekik. Sírtunk, anya, mert nem jöttetek értünk, mert az akartuk, hogy gyertek. Egy múltbeli (két hónapja történt) érzést idézett fel. A beszéd nagyon megkönnyítette az életünket. Olyan sok mindent képesek elmondani a lányok, hogy elgondolkodtatott, hogy talán mi voltunk béna szülők, és nem értettünk a preverbális kommunikációból, ezért szegény gyerekeink kénytelen voltak két és fél éves korukra szinte tökéletesen  megtanulni beszélni és érzéseket megfogalmazni, ha azt akarták, hogy béna szüleik végre megértsék és kielégítsék az igényeiket. Szóval tényleg minden kezd könnyebb lenni, mi meg végre elengedhetjük egy iciripicirit magunkat, én például valamelyik este már meg mertem inni egy pohár bort is. A lazulásra az is okot ad, hogy kétszer is előfordult, hogy a lányok hétig aludtak, megdöntve minden eddigi rekordjukat, és én tényleg úgy érzem, ha egyszer elérjük a nyolc órát, akkor soha többet nem panaszkodom, hanem leírom százszor, hogy nyolc, az hárommal több, mint öt, csak hogy ne feledjem, hánykor is keltem évekig, meg a miheztartás végett.

Most épp egy hete itthon vannak a lányok, mert rájuk szólt az igazgató, hogy év végéig ki kell venni a szabikat, nem lehet átvinni a következő évre, úgyhogy gyorsan beszerezték a köhögős vírust. Már vártam, hogy megbetegedjenek, mert augusztus 24-e óta, amikor kezdték a bölcsődét, csak egyszer voltak betegek – óh, milyen meglepő – a köhögős vírus miatt. Szerencsére a helyzet nem súlyos, a köhögésen kívül nem jár mással, mint orrfolyással. Mindennapjainkat legjobban úgy írhatom le, hogy a lányok rohannak elöl, utánuk meg lebeg a taknyuk. Egyetlen  durva köhögős éjszakája volt Borának, amit Feri csinált végig, mert a gyerek annyira rendes, hogy pont akkora időzítette a mindjárt megfulladok köhögését, amikor én bazsalikomos papperdelét fogyasztottam házon kívül, persze volt aztán lelkiismeret-furdalásom. Mire hazaértem, abbahagyta a köhögést. Érezte, hogy ennyi bazsalikomos-paradicsomos tésztával a gyomromban képtelen lennék megfelelő minőségű ápolásra.

Kiderült, hogy a lányok utálják a hideget. Eddig kétszer merészkedtünk ki a hóba, és dacára a frissen beszerzett szánkónak, tíz percen belül kitört a haza akarok menni, nagyon fázik a kezemlábammindenem ordítás mindkét gyerekből. Aki látta már az én gyerekeimet visítani, az tudja, hogy ilyenkor a legjobb megoldás a bokrok alján hazahúzni, de rögvest. Inkább itthon szakkörözünk. Legújabb szenvedélyük a festés. Napi tíz-tizenöt alkotás készül. Tamara továbbra is figuratív dolgokkal próbálkozik, és konceptualista. Festészete témája: apabálna. Festményein vagy kizárólag apabálna szerepel, vagy apabálnán kívül megjelenik a festő maga. Ilyenkor ő apabálnában van benne, és együtt úsznak (3. kép). Nagy ritkán tűnik fel képein anyabálna, aki mindig kisebb, és nincsen a pocakjában Tamara, valamint néha egy-egy csiga (2. kép). Nem kell Freudnak lenni, hogy rájöjjön az ember, Tamara nagyon apás. Bora inkább az absztrakt expresszionizmus, és ezen belül is Mark Rothko festészetére szavaz. Ha megkérdezed, hogy mit festett, azt mondja, szépet. Igazi elronthatatlan ösztönlény. Inkább a fehérséget akarja színekkel megtölteni, mint hogy kliséformákkal kísérletezzen, amelyre sem a keze, sem a gondolkodása nem alkalmas. Próbálom őket nem terhelni formákkal és előrajzolással, hogy hogyan kell átlagnapocskát meg koncepciósünt rajzolni, de elkerülni nem tudom, hiszen a bölcsődében mutatják nekik. Otthon hagyom őket úgy alkotni, ahogy csak jól esik.

Bora festményei

Tamara festményei