Hosszabb ideje nyomaszt már egy eléggé formátlan gondolat, inkább megérzés, miszerint rosszul beszélünk a gyerekekkel. Illetve nagyon diplomatikus akarok lenni, tehát egyes szám első személyben írom ezt az egészet, habár azt sejtem, nem csak engem érint ez a helyzet, sok-sok szülőtársam hasonló cipőben jár. Nem úgy értem a rosszul beszélést, hogy nem megfelelően hangsúlyozva, vagy nem a legjobb szavakat választva, hanem úgy, hogy lényegileg hibásan, hosszú távra kiható módon, sok feszültséget, hisztit, egymásnak feszülést kiváltva ezzel. A megérzésem megrekedt a felmerülés pontján, nem fejlődött tovább, nem kerekedett ki, csak feszített belülről, mint egy pukipirula-reklámban a sematikus belekben pöffedő piros kényelmetlenség.

Ane egy hete hazahozott egy könyvet, ami végül formát, mondatokat adott ennek az érzésnek. Baltával kopogtatta meg a homlokomat, holott semmi meglepőt nem tartalmazott, inkább csak pár egyszerű leíró bekezdéssel szembefordított saját magammal. Tízből kilenc példamondat rám illik, de ami fontosabb, az egy mondatban összegezhető alaphiba is passzol. Ez persze jó hír, mert ami egy mondatban megfogalmazható, és fel is ismeri benne magát a versenyző, az ellen könnyű tenni – akár minden mondatomat összevethetem az egyszerű kérdéssel: vajon komolyan veszem-e a gyerekem érzéseit?

“A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.” Erre valójában minden emberi lénynek igen nagy szüksége van, csakhogy a kicsikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekik nincsenek is még felnőtt értelemben vett érzéseik, “nem tudják, mit éreznek”, ezzel ráérünk később foglalkozni. Kicsit nagyobbaknál, ez, gondolom, átcsap oda, hogy az érzelmeik úgyis irreális vágyakat testesítenek meg, hektikusak, hátsó szándékok által motiváltak, szembesíteni kell őket a realitásokkal, nem hajthatunk fejet minden bolond vágyacska vagy ellenkezés előtt.

“Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. […] De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs jogom úgy érezni, ahogy érzek. […] Ön is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat mondjuk, amiket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés, a fenyegetés mind-mind bele voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem könnyű a megszokottat feladni.”

Ismerős? Ha nem veszed fel a kabátodat, elveszem a cumidat! Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Dehogy vagy éhes, hiszen most ettél! Hányszor mondjam még, hogy ne rajzolj az asztalra? Mit képzelsz, neked szabad, amit a tesódnak nem? Hogy merészeled direkt kiönteni a teát, mindjárt kapsz egyet! Most meg minek üvöltesz, ennek semmi értelme! Ezt mégis hogy képzelted?

Nem sorolom tovább, nekem most is borsódzik a hátam, amint leírom ezeket a saját mondatokat. Éppen csak egy kicsit kell belegondolni, mennyire feszül be az az ember, aki egész nap ezt kapja a szeme közé. A másik semmibe vétele, ráadásul jókora dühtartalommal. Elvontság. Alázás. Kioktatás. Fenyegetés. Basszus.

Ane írta épp az előző bejegyzésben, hogy “a lányok még hisznek a szavak teremtő erejében”, és bizony jó lesz fejben tartani, hogy a szavak valóban képesek a teremtésre. Ha valakinek elég sokáig mondjuk, hogy hülye, rossz, ügyetlen, gonosz és így tovább, annak hatása lesz rá és a kapcsolatunkra is. Talán nem lesz hülye, rossz, ügyetlen és gonosz, de biztosan frusztrált lesz és eltávolodik attól, aki így bántja napjában százszor is.

A könyv, ami egyébként az amerikai szerzőktől szokatlan módon mérsékelten didaktikus, bár európai olvasónak még így is késélen táncol, ad gyakorlati tanácsokat is dögivel, de talán nem is ez a lényeg, akit rábeszéltem, elolvassa majd. (Talán sosem gondoltam még ezt angolszász nevelési szakkönyvről, de ez esetben úgy tűnik, használható tanácsokat kapunk, egyébiránt.) Inkább azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta könnyebb. Micsoda? Türelmesnek lenni. Nem mondom, hogy nem esem ki a szerepemből naponta többször is, de folyamatosan hallom a kis súgót a hátsó fertály felől: ne nézd le a gyerekedet, te nagyokos felnőtt!