Legyen ez egy újrakezdő poszt. Egy tanmese, illusztráció a későbbiekhez.

Beszélgetés 1.
- Bora, szokott olyan lenni, hogy az óvodában Tamara és Kornélia kizárnak a játékból?
- Igen.
- És te olyankor mit csinálsz?
- Én elmegyek mászókázni. Mert mászni nagyon-nagyon szeretek, a Korni meg egyáltalán nem szeret mászókázni, és olyankor csak én egyedül mászókázok. És akkor én ott vagyok a mászókán.

Beszélgetés2.
- Tamara, szokott olyan lenni, hogy Bora és Kornélia kizárnak a játékból?
- Igen, szokott. Undokoskodnak velem.
- És te olyankor mit csinálsz?
- Én olyankor leülök egy fa alá, és nagyon hangosan sírok.
- És mi történik, ha hangosan sírsz a fa alatt?
- Odajön a Jucsó néni vagy a Vera néni és játszik velem, vagy megmondja a Korniéknak, hogy vegyenek be a játékba.

Ti melyik típusba tartoztok? Beteszitek a tüskét a kebletekbe vagy kiordítjátok magatokból? (Korni egyébként az egyik legtündéribb kislány a csoportban. Sajnos csak egy van belőle.)

Mától megpróbálom leírni milyen is két teljesen különböző személyiségű ikerlányt egy mederben tartani. Hogy kicsit spoilerezzek is,  lesz szó hisztiről, szorongásról, nevelési tanácsadóról, pszichológusról, asszociációs hálóról, művészetről és realitásról, és ha belefér gyerekkönyvekről.

• 3 hozzászólás

Bora nézegeti, tapogatja a neccharisnyát a lábamon. Láthatóan lenyűgözi.

- Nekem is kell egy ilyen hálóharisnya! Pirosban.
- Azt hiszem, nem gyártanak ilyet gyerekméretben.
- De anya, gyártanak!
- Honnan tudod?
- Hallottam, amikor Ninike mondta Pamacsnak, hogy az Auchan harisnyaosztályán lehet kapni.
- Szóval a Ninike? Nagyon jól informált egy plüssmacska…

• 6 hozzászólás

Nem könnyű eligazodni a milliónyi új gyerekkönyv között. Írtam ide egy kis válogatást, bevonómasszából készült nyúl és nugáttal töltött csokitojás helyett.  Nálunk most a Zengő ABC újrarajzolt változata aktuális. Végre-végre, az előző kiadás szürkésbarna, 60-as éveket idéző formavilága után színes, vidám betűk!

• 2 hozzászólás

Amikor az apjukkal kergetőznek a másik szobában, és a falakon keresztül hallom, hogy kacagva kiabálják, hogy ne csináld, jaj, ne csináld, apa… akkor pontosan értem, hogy a szavak jelentése tökéletesen ellentétben áll a közlendőjükkel, mert úgy mondják ezt a ne csináldot, ahogy csak egy nő képes rá, hogy minden kacagva kiabált ne csináld, épp az ellenkezőjét jelenti. Egyébiránt szörnyeset játszanak.

• nincs hozzászólás

Nemrég hallottam valamelyik rádióadón egy terápiáról, amely a különféle kiútkeresések során azt a gyermekkori élménymagot próbálja megtalálni, amely kiindulópontot adhat a felnőttkori önkiteljesedéshez. Egyszerűbben és elég felszínesen valami olyasmire kell gondolni, hogy ha az ember nem boldog és legfőképp nem önazonos, akkor a terápia során azt keresik, hogy milyen tevékenység okozott örömet gyerekkorában, mivel tudta magát hosszabb időre elfoglalni. Ha például gyerekként imádott gyurmázni, formázni, kézzel alkotni, akkor lehetséges irányt jelenthet, ha a szobrászat felé fordul. Nos, álljon itt jövendő pszichiáterek és pszichológusok okfejtéseinek alapjául: Borika imád vágocskázni. Jelentsen ez bármit is jövendő boldogságával kapcsolatban. A vágocskázás a papír mániákus vagdosást jelenti. Bármennyi ideig, bármelyik időpillanatban.

Körülbelül másfél-két évesen adtam a kezébe először ollót. Rögtön az első nyisszantással sikerült belevágnia a papírba. Azóta megszállottan vagdos. Tamara is megpróbálta anno az ollóhasználatot, de legalább fél évig nem sikerült neki egyetlen nyisszantást sem ejtenie a papíron. Az ő lélekgyógyászainak majd máskor üzenek.

• 1 hozzászólás

Másfél éves koruk óta fűzzük a szájmeséket. Eleinte azért kezdtem mesélni, mert észrevettem, hogy minden nemakarás feloldható egy éppen odaillő mesével. Nemakarásból nálunk Dunát lehetett rekeszteni: nem akartak pelenkát cserélni, felöltözni, ebédelni, eljutni ából bébe, bevásárolni, autóban üldögélni, babakocsiban megmaradni, sapkát hordani, játszótérről hazaindulni, kezet mosni, fogat mosni, játékot befejezni, bölcsibe bemenni, bölcsiből hazamenni – felváltva vagy duplán. Így, amikor egy szép őszi reggelen nem ment a felöltözés, belekezdtem a mesékbe. A legtöbb történetünk azóta is így kezdődik: egy szép őszi napon, amikor olyan kellemes meleg volt, hogy még a Mati cicát is ki lehetett engedni az erkélyre (illetve most már a kertbe). Van mesénk Csíkos Csilláról, aki nem akart felöltözni, Pöttyös Paliról, aki nem akart hazamenni a bölcsiből, Pöttyös Panniról, aki folyton nemet mondott, Köröm Karcsiról, aki nem szerette, ha az anyukája a körmét vágja. A szájmeséket néha műmesék (Berg Judit, Szepes Mária), olykor népmesék ihletik, olykor pedig teljes mértékben a fantáziám szüleményei. Egy biztosan közös bennük: Tamara és Bora mindig feltűnik valahol középtájon. Ha eredetileg mégsem, akkor a lányok kiegészítik a mesét. Köröm Karcsi például eleinte Bora és Tamara nélkül is működött, később viszont kiderült, hogy Karcsi hosszú körme egy kergetőzés közben felkarcolta a lányok puha bőrét. Anya, nekem nagyon fájt! - tette hozzá Bora. És be is pirosodott itt, nézd, anya! - tromfolt Tamara.

A meséket most már együtt szőjük, benne van minden barátjuk és ismerősük, valamint Endre bácsi az óvodai kazánházból. Ő a gondnok, akinek annyi, de annyi munkája van a mesékben, hogy sokszor még az elromlott óvodásokat sincs ideje megszerelni. Mert nem fogjátok kitalálni, mivel tölti Endre bácsi a munkaideje nagy részét, vajon mivel? Szegénynek Bora és Tamara elszakadt hercegnőruháját kell varrogatnia egész nap a kazánházban. Nyilvánvaló, hogy van ott neki ott egy titkos varrógépe. Endre bácsi eredetileg a csöpögő csapokat, a leszakadt fogasokat, a szétesett székeket, az elromlott felhúzhatós autókat volt hivatott javítani, meg persze azokat az óvodásokat, akik épp nem jól működtek, de aztán a lányok kijelentették, hogy még Bora és Tamara elszakad hercegnőruháját is neki kell megvarrnia. Szajnosz - tette hozzá Bora.

Bármikor elő tudom rángatni a meséket, és minden alkalommal működnek. Ha már húsz perce megyünk az oviba, de még száz métert sem haladtunk, mert úgy tűnik, két pillangóval kell eljutnom egyazon célhoz, akkor megfogom a kezüket, amit egyébként nem tűrnek, és belevágok a mesébe. Már a második mondatnál folytatják, módosítják, továbbfűzik. Egymás szavába vágva mesélnek. Ha megakadnak, én folytatom, ha új elemet hoznak be, beleszövöm. Észre sem veszik a kerti törpét, a mérges kutyát, a kövér lottózós nénit, csak hogy néhány igen fontos pontját említsem az óvodai útnak. Mindig úgy alakítom, hogy vége legyen a mesének, mire az ovihoz érünk. Itt aztán szépen begoodmorningozzák magukat a csoportszobába, én meg kifelé az oviból lopva pillantok a kazánház ablakára, hátha fellibben a függöny, és meglátom Endre bácsit, amint épp Bora és Tamara hercegnőruháján dolgozik.

• 1 hozzászólás

Utazunk az autóban, az iGo irányít. Itt tarts balra, ott fordulj jobbra. A lányok látják is az iPhone-t, tudják, hogy ez mutatja az utat. Bora mégis megkérdezi:

– Anya, téged most apa irányít?
– Nem. Ez egy női hang. Hallod?
– Igen, hallom. Tudom, hogy női hang.
– Hát akkor nem lehet apa, nem?
– A farkas is el tudja változtatni a hangját, amikor be akar menni a kecskegidákhoz.

Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mire tanítanak a mesék.

• 1 hozzászólás

Azt hiszem, egy Nők Lapjában olvastam, de az is lehet, hogy még távolabb. Odavetett megjegyzés volt, egy anyuka-újságíró cikkében, amikor a “dolgok, amik mindig működnek a gyereknél” részhez ért. Korábban fel sem merült bennem, hogy próbálkozzak a módszerrel, annyira laposnak, sőt póriasnak gondoltam. Semmiféle logikát sem láttam mögé (amúgy ma sem sokat), de aztán pont pár órával később alakult úgy, hogy feszülten remegő orrcimpáig elkenődtem, mert sehogy sem sikerült rávennem a lányokat semmire. Mostanság amúgy is az ellenkezés legsötétebb bugyraiba vezet az érzelmekkel való kedélyes kísérletezésük, ha pedig “fáradtak” (értsd alatta a rejtélyes hidegfrontos fogzás vagy nullás vércukorszint vagy agresszív agyhiány valamelyikét), saját követeléseik teljesülésétől is idegrohamot kapnak. Éppen ott tartottunk tehát, hogy sokadszor ismételtem türelmesnek szánt hangon (amiről nekik nyilván úgy szól majd a regresszív hipnózisban a beszámolójuk, hogy “apa szörnyen feszülten tudott követelőzni”), hogy Tami-gyere-ide-felvenni-a-bugyidat vagy Borka-ne-egyél-a-szádból-kifelé-az-asztalra, mikor eszembe jutott a módszer, amit ezek szerint rajtam kívül mindenki érvényesnek fogad el a művelt nyugati világban és bevetettem!

– Nakérem,  mire háromig számolok, mindenki azt csinálja, amit mondok!

Inkább csak odavetettem foghegyről, oda se néztem, biztosra sejtvén, hogy nincs esély, mint a részegnek záráskor a harmadik utolsó kör után egy négyzetméter vodkára, csak úgy megpróbáltam. Szégyelltem is magam (mint a részeg…), hogy ilyen átlátszó hülyeséggel állok elő, amit már a nagyszüleim szájából is hallottam.

És az ikrek felszegett fejjel, egymással versenyre kelve, lökdösődve teljesítették az atyai parancsot. Közben rötyögtek.

Hm. Talán úgy értették, hogy nem fogok mesélni soha többé? De azért ennyire félrehallani ezt a mire-háromig-számolok dolgot nem lehet, meg aztán nem is nevettek volna, ez nálunk a csúcsfenyegetés. (Mármint nem vagyunk ilyen liberálisak, de a kapsz-egy-oltári-tasli-féle jóslatok leperegnek róluk.)

Félreértésre gyanakodva a következő órában még háromszor kipróbáltam a módszert, pontosan ugyanolyan következményekkel. Látszik rajtuk, hogy ez valami népszerű szócikk az Óvódások Nagy Veszélykalendáriumából, amihez az a jótanács tartozik, hogy azonnal engedelmességbe kell váltani, különben, tudomisén, sohatöbbé-jövőkeddig nem jut gumicukorhoz, aki nem tiszteli a törvényt. Az arckifejezésükben keveredik az egészséges versenyszellem valami szabódó, mosolygós behódolással: á, apa nagyon trükkös, kimondta azt a varázsigét! Jó lenne még mókázni, de sajnos ennek nincs ellenszere.

Az egyetlen stabil fegyverem azóta is a mire háromig számolás. Sosem kell benne csalatkoznom. Sosem kell eljutnom háromig. Soha nincs toppantgatós ellenállás. Eredeti, drága svájci szerszám a legjobb gyerekjavító műhelyekből. A háromévesek fegyelmezésének Szent Grálja.

Látványosan imádnak megfelelni ennek a belátható közelségbe meghúzott határidőnek, ez sokkal vonzóbb, mint az ellenkezés. Pedig következményről szó sincs, nem kell fenyegetést kötni ahhoz, hogy mi lesz, ha elérjük a hármat. Pusztán mintha a verseny lehetősége, a stopper legyőzése, a számolás ellenében való teljesítés annyira élvezetes lenne. Mintha azt mondanák: csak nem hiszed, apa, hogy kivárom a hármat és hagyom, hogy igazad legyen? Csak nem képzeled?

• 6 hozzászólás

Tamus az angol nyelv megszállottja lett. Minden szóról megkérdezi, hogy mondják angolul. Angolul énekel és költ. Persze ez nem angol, csak valami annak hallatszó nyelv. Angol órára akar járni. Sajnos a Helen Doron angol egybeesik a művészi tornával, amire most már egy hónapja rendszeresen járnak. Tami akár a művészit tornát is hagyná, csak angolozhasson. Egyelőre vacillálok, mert a torna is nagyon kell nekik. A mozgás, a fegyelem, a játék. Amióta járnak egyszer sem voltak betegek. Meg amúgy is nagyon aktívak, szükségük van a heti két mozgásra. Többre is lenne.
Reggelenként az oviban gond volt a köszönés. Bevonultak, mindenki lelkesen üdvözölte őket, ők meg semmi. Először azt vettem észre, hogy Tami az orra alatt dörmögi: Good Morning, Valika! Másnap már hangosabb volt, harmadik naptól kezdve pedig egyszerűen angolul köszön fűnek-fának. Más szituációkban is használja, tenkjú, anya, swítdrímz, anya!
Ő egyébként is a nyelv megszállottja. A rímek érdeklik. Mi, mivel rímel, és hogyan kell költeni. Néha halandzsázik egy költeményt, aminek elég jó a ritmusa, és rímei vannak. Ha megdicsérem, hogy nagyon szép angol vers volt, akkor kijavít: ez nem angolul volt, ez halandzsául. Ópárdon! A milyen betűvel kezdődik, és mondjunk még olyan betűvel kezdődőt a kedvenc játéka. Borát sokkal inkább a mesék és versek elbeszélője izgatja. Az, hogy ki mondja a mesét, ki mondja a verset. Ahogy a színházban is az érdekelte, hogy ki mozgatja a bábot, és hogyan világít a bagoly. Szeret a dolgok mögé nézni. Tamara jobban szeret a dolgokba belevonódni.

Első közös versük így hangzik:

Vuk,
Ott egy luk!
Beleesett Vuk.
Puff!

• nincs hozzászólás

Harisnya, hosszú ujjas, nyári ruha… meg fogtok fagyni, így nem lehet télen felöltözni! De nekem ez a ruha kell, én ebben megyek a bábszínházba. Nem, ebben fázni fogtok! Én akkor is ebben megyek, nekem ez a kedvencem, ezt most hozta a Kati nekem! A Szófia utcában parkolok. A Bábszínház csak egy sarok. Futunk a bejáratig. Bora sír, zokog. Fázik. Tami is fázik, de nem sír. Egy kis hős. Hosszan sorban állunk. Kell nekem mindent a neten venni! Bori hol sír, hol a kezemben vacog. Nyári ruha ugye. Katikámdrágám!
– Jó napot, ezt a három jegyet szeretném.
– Nem találom. Megnézem még egyszer. Nincsen. Hoppá, most látom, hogy ez holnapra szól.
– (Dzsizuszfákingkrájszt!) Ketten is megnéztük, hogy 10.30-kor kezdődik!
– Igen, vasárnap. De ma szombat van.
– Nemá! Akkor legalább kiválthatnám, hogy holnap már ne kelljen sorba állni?
– Persze, de csak ha lement a mai sor.
A mai sor nem kicsi, de kivárjuk. Befagyott fenéklukkal (három) visszafutunk az autóhoz, szerencsére van nálam nyalóka. Ilyesmi esetekre. Köhömm. Pont ma olvastam a vízöntőkről, hogy mennyire szórakoztató egyéniségek. Nem tudom, hogy ilyesmi esetekre gondoltak-e.

Másnap újra kezdődik. Harisnya, hosszú ujjú, nyári ruha. Oké, de ma veszünk nadrágot is. Persze anya, igen, veszünk. Két falusi öregasszony: kabát alól kilógó otthonka, alatta vastag kordnadrág. Nincs sírás a Szófia utcától a bejáratig. A mai nekifutás jól kezdődik. Jegyünk is van, mára is szól, biztató kombináció! Középen ülünk. Nem gondoltam át én ezt rendesen! Mindenkit felteszek a magasítóra, csizmát leveszik. Az első felvonás a vertikális dimenzióról szól: fel és le és fel és le. Amikor jön a krokodil, átmásznak az ölembe, amikor elmegy, visszamásznak. Ugyanez történik a tigrisnél, a kígyónál, a hangos dobpergésnél, a veszélyes szituációkban. Ha zene van, ötpercenként, leugranak a magasítóról, táncolnak a szék előtt, visszamásznak. Ha épp nem történik semmi olyasmi, ami miatt le kellene a magasított székről mászni, akkor csak úgy simán lepottyannak róla. Ötpercenként. Szünetben esznek, isznak, mint akik egy hete nem ettek. Annyira kipirultak a sok fel-, lemászástól, mint két elsőbálozó kislány. A második felvonásnál horizontálisra váltunk: ebben a részben a ki-, bemászkálásról lesz szó. Épp csak visszatérünk Misihez, aki Afrikában lődörög, amikor Bora hozzám bújik: Anya, pisilni kell. Vissza tudod tartani? Persze, de egy csöpp már kijött. Akkor inkább menjünk ki! Csizma négy lábra visszahúz. Banda kivonul középről. Tami, gyere, te is pisiljél! Nem kell, anya, nekem nem kell! Banda visszavonul. Csizmák le. Magasítóra mindenki fel. Épp hogy megmelegszik alattunk a szék, amikor Tamara a világ legtermészetesebb hangján szól: Anya, pisilni kell! Tamiiiii! Áááááá!. Igen, de pisilni kell, és már kijött egy csöpp. Négy csizma visszahúz. Banda kivonul. Banda visszavonul. Négy csizma le. Nahát ez már az utolsó dal! Szia Misi Mókus! Sziasztok! Négy csizma fel. Viszlát! Banda kivonul minden értelemben.

Nem baj, süt a nap, és van két nagyon elégedett gyerekem, akik szerint az egész előadás egy nagy tévében ment. Teljesen igazuk van. A színpadot nagy keret határolja, ettől olyan érzésünk támad, mintha egy óriási tévé előtt ülnénk. A keret alsó része mögött mozognak a bábosok. Az előadás a Misi mókus vándorúton. 1983-ban mutatták be először. Már akkor sem lehetett eget rengetően modern. Mára pedig annyira poros és avítt, hogy épp csak naftalinszag nem terjengett a nézőtéren. Főként kesztyűbábokkal játszanak, amelyeknek nem mozog a szájuk, így eleinte nehéz kitalálni, hogy melyik beszél a nyolc mókus közül. Egyébként sem lehet érteni a szöveget. Sokan beszélnek egyszerre, elferdített, édi hangon, túl sok dolgot mondanak, nem várják ki a mondatok végét a  szereplők, így nem esnek le a poénok. Pedig Tersánszky biztosan képes volt egy ovis darabot poénosan megírni.  Történik persze mindenféle, van sok báb, szépen festett háttér (Országh Lili), de mégis az egész unalmas és kaotikus. Borát egész előadás alatt az érdekli legjobban, hogy ki mozgatja a bábokat, hogyan beszélnek,  mitől villog a bagoly szeme, hogyan világítanak a fán a makkok, hogyan húzzák fel a léghajót, hová mennek a mókusok, amikor kimennek, és hogy a csörgőkígyóra hogyan van rászerelve a vekker. Ezek szerintem nagyon is adekvát kérdések, és engem is jobban érdekeltek, mint a történet. Tamara jobban beleéli magát a sztoriba, pedig ez nem könnyű. Nincsen igazán drámai pontja az előadásnak, csak folyton történik valami azzal a sok színtelen bábbal. A bábokat nem tudom, hány évig lehet használni, de huszonhét éve megy a darab, gondolom, már néhány széria elkopott. Ahogyan ez az előadás is. Tényleg  magasított orrhangon kell minden aranyos szereplőknek beszélnie, a gonoszoknak meg mélyített orrhangon?

Bizonyos értelemben jó is volt. Egyrészről engem nem zavar, ha a gyerekeim föl és lemászkálnak, megszoktam. Soha nem bírtak a fenekükön ülni. Ilyenek. Másrészről érdekes volt a klasszikus színházlátogatás. Kiderült, hogy mi az a színház, miért csengetnek benne, mi a szünet, kik a jegyszedő nénik, milyen a büfé, mi van a jegyre írva, honnan tudjuk, hová kell ülni, hogy nem szabad a teremben enni, de szünetben annál inkább, meg hogy hová mennek a bábok, amikor oldalt eltűnnek. (Valamint hogy kis növésű  bábjátékosnak ortopéd cipőt kell hordania, hogy kilátszódjon a bábja a paraván mögül, de azt hiszem, ez már csak nekem tűnt fel.) Sokat beszélgettünk előtte, utána. Minden érdekelte őket.

De azért legközelebb kortárs darabra megyünk…

• 4 hozzászólás