Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.

Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.

Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.

És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.

Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.

Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.

Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.

• 2 hozzászólás

A bölcsődében mindenkinek van egy kis füzete. Ebbe a füzetbe minden félévben kerül egy személyes jellemzés. Lássuk, mi áll benne Tamaráról és Boráról. Néhány helyen, zárójelben kiegészítettem Ildi néni mondatait.

Tamara
Tami reggelente jókedvűen érkezik a bölcsődébe. (Mostanában kirohan hozzám, megölel, és azt mondja, szeret. Ilyen gyönyörűségeket csinál.) Egész nap tevékeny.(Szép eufemizmus.) Szereti vetkőztetni, fürdetni a babákat, takargatja őket. Pötyiből próbál formákat kirakni. Rajzolásnál a laphatárt betartja. Ovális alakokat rajzol (Apabálna. Itthon is rengeteg apabálnát rajzol, néha anyabálnát és nagyibálnát.)  Közös játékokban szívesen részt vesz. Szeret festeni, gyurmázni. Étkezéseket örömmel fogadja. Ételek között nem válogat. Kanalat jobb kézzel fogja. Nem tesz már olyan sok ételt a kanálra, nyugodtan emeli a szájához. Lassabb ütemben, tisztábban eszik. Tejes italokat kérésemre megkóstolja, de nem ízlik neki. (Cumisüvegből megiszik reggel, este 2-3 dl tejet, pohárból kizárt.) Először a húst eszi meg, és csak utána a kenyeret és a főzeléket. (Régebben csak a húst ette meg, úgyhogy előre léptünk.) Szívesen segít. Tisztán, érthetően bővített mondatokban mesél a vele történt dolgokról. Érvekkel könnyen meg lehet győzni. (Az Ildi néninek.) Szereti hallgatni az éneket, mondókát, ezeket könnyen meg is tanulja. (Itthon énekli. Karácsony környékén ült a gyerek a szoba közepén, és a legkevésbé sem vallásos családja körében békésen énekelgette a pásztorok, pásztorok saját átköltését, amelyben Jézuska barátja a bárányka.) Önállóan vetkőzik, öltözik, WC-t használ, utána kezet mos, töröl, és megfésülködik. Napirendet ismeri. Már nem mindig szalad. (Nem mindig? Amikor alszik meg amikor eszik.) Szobatiszta. Kakiláshoz kér pelenkát. Ágytiszta. “Mimával” és cicával könnyen elalszik. 2-2,5 óra múlva jókedvűen ébred.
Súlya: 12 kg, Magassága: 86 cm

Bora
Bora reggelente jókedvűen érkezik. A magával hozott játékot örömmel mutatja, majd szalad a gyerekhez játszani. (Nekem persze azt nyomja egész úton a bölcsőde felé, hogy senkinek sem fogja megmutatni a játékot, amit hozott, csak a Kamillának.) A babákat levetkőzteti, takargatja, altatja, babakocsiban tologatja, fürdeti. Társai játékát figyeli. Nagyon szeret gyurmázni, festeni. Ez hosszabb időre le is köti. Akár 30-40 percig. Igaz, sokszor feláll, leül közben, de az asztalnál marad. Nagyon jó a kézügyessége. (Ez érdekes, mert ő nem tud ollóval vágni, Taminak pedig kedvenc elfoglaltsága a „vágocskázás”. Bár igaz, hogy nagyobb ívű alkotásokat gyárt, mint Tami. Több színt és nagyobb felületet használ. Szerintem lelki alkata miatt tölt több időt ilyesmivel.) Festésnél képes arra, hogy a különböző színű festékeket ne fesse egymásra. Nagyon szereti hallgatni az énekeket, mondókákat. Társai nevét és jelét tudja. Az étkezéseket nagy örömmel fogadja, szalad a helyére. Ételek között nem nagyon válogat, de a borsófőzeléket sokszor nem eszi meg. Először a húst eszi le a kenyérről vagy eszi ki a főzelékből, csak utána a többit. Tejes italokat egyáltalán nem issza meg. (És Ildi néni kérésére sem kóstolja meg.) Szobatiszta. Kakiláshoz kér csak pelenkát. Ágytiszta. Bővített mondatokban, érthetően mesél a vele történtekről. “Mimával” és cicával könnyen elalszik, zajokra hamar felébred, különben 2-2,5 órát alszik. Akaratát sokszor hisztivel érvényesíti, ilyenkor nehéz meggyőzni. (Nem az a racionális típus.)

Súlya:11,5 kg, Magassága: 88 cm
(Továbbra is ő a vékonyabb és magasabb. A mázlista.)

Tömören: Tamara segít és meggyőzhető, Borka alkot és hisztizik. De mindketten énekelnek, táncolnak, esznek, isznak, alszanak, játszanak. Nagyon rendben van ez így.

• 1 hozzászólás

Minden éremnek két oldala van: az akaratosság másik oldala az önállóság. Az, hogy az első szavaik egyike az volt, hogy egyedüüüül, már sokat elárult. Aztán a pelenka elhagyása után kizárólag önállóan akartak pisilni a WC-be. Nem kérek szűkítőőőőt, nagylány vagyok! Jaj, anya beleestem, húzzál ki! Nézd, itt a kacsás szűkítő, ha használod, nem esel bele! Neeeem, nagylány vagyok! Oké, oké, ma már én is tudom, hogy a legeslegnagyobb sértés, amit mondhatsz egy kétévesnek, hogy kicsike vagy! Erre azonnali bömbölés a reakció: neeeem, nem vagyok kicsike, én naaaagy vagyok! A pisilés témában végül mára oda jutottunk, hogy be sem jelentik, ha pisilniük kell. Sokszor csak véletlenül látom meg, hogy valaki a vécén üldögél.
Aztán tegnap hallom, hogy bekapcsol az orrszívó porszívó. Feri külön porszívót épített a pelenkázó mögé, hogy ne kelljen örökké a nagy porszívót előrángatni, és távirányítós kapcsolót szerelt hozzá (igen, én tudom, mennyire szerencsés vagyok), hogy a pelenkázó tetejéről lehessen irányítani. A távirányítót már régóta kezelik a lányok, és a pelenkázóra is simán fölmásznak egyedül. Szerencsére az orrszívás nálunk sosem volt az az ordítós, zokogós, tiltakozós hadművelet. Már nem én szólok nekik, hogy ki kell szívni az orrukat, hanem ők jönnek. És úgy tűnik, tegnaptól engem is kiiktattak a folyamatból.

Amikor beléptem a szobába, épp Tamika orrszívott.

Aztán átadta a helyet Borának, aki meghitten “szivocskázott”. (Anya, csak egy kicsit szivocskázok.)

Az ágyról kapaszkodnak fel a pelenkázóra. Azt, hogy hogyan kell felmászni, Bora tanította Tamarának.

• nincs hozzászólás

Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Ane igazán hamar megbarátkozott új telefonjával, amelynek sok előnye közül ma az szolgálja mindnyájunk épülését, hogy klasszul lehet róla képes üzeneteket küldeni. A lehetőséggel egyre gyakrabban élt az elmúlt napokban, hogy beszámoljon a vírus miatt otthon rekedt lányok mindennapjairól a munkában izzadó bátor férjnek. Aki nem tudja (nem is akarja) megállni, hogy közzé ne tegye ezeket a költői szilánkokat.

“Cicatestvérek. Bora ma gyönyörű”

 
“Anya, elefánt a kanapém!”

 
“Tapicsk, tapicsk! Anya, vigyázz! Itt minden csupa sár. Látod, nekünk is le kellett vetkőznünk, nehogy sáros legyen a ruhánk.”

“Hóangyalok”

“Mi az a kaszinó? (Mondom. Heves zokogás.) Ne menjetek oda, kérlek, anya, ne! Ne menjetek oda, ahová mi nem mehetünk!”

“Állatkórház: mindenki köhög, a lányok pedig fél percenként rohannak az ajtóhoz, hogy mikor jön a dokibácsi.”

“Anya, mindjárt megszületnek a kisbabák!”

• 4 hozzászólás

Egyrészt, és ezt tényleg csak zárójelben említem, természetesen csak addig aludtak hétig, amíg nem írtam erről. Mihelyst megjelent a Reggeli hozsánna című himnusz, visszatértek a korábbi keléshez, nyilván olvassák a blogot. Az azért említendő, hogy a stabil és precíz hatos kelés helyett immár negyed hét és hét között ingadozik a vekkervonyítás időpontja, ami azért mégiscsak barátságosabb a korábbi megoldásnál. Már olyan is volt, hogy emiatt késtek el a bölcsi reggelijéről és ez mi más, ha nem felnőttes dolog: elaludni a munkakezdést, ugye?

Másrészt, itt az ideje visszatérni a Kedves Naplóhoz. Az elmúlt hónap(ok?)ban nem fért bele az energiaszintünkbe a naplóírás, cserében többet olvastunk könyveket, nézünk filmeket és beszélgetni is szoktunk. Most viszont kezdjük azt érezni, hogy mindezek mellé akár egy-egy iromány is elférhet. Ezért ma, amikor Ane elhagyott minket a szülővárosa kedvéért több, mint egy egész napra, így ma este egyedül, pontosabban csupán két szuszogó csomaggal a szomszéd szobában ülök a konyhai laptop előtt, megkísérlem a beszámolást. Ezzel ugyan elveszem az internet- és kütyüfüggésem szemszögéből szabad estémet a Windows 7 telepítés és fényképrendezgetés elől, de uccu neki, nem bánom. Majd telepítek valami szörnyen korai hajnalon.

Jöhetne itt egy magyarázkodó bekezdés a hallgatás miatt – mert amúgy annak is a gyerekek megléte az oka –, de inkább csak vázlatos leszek: ha a munkád az, hogy a komputerbe kell belegépelned szövegeket egész nap, valamint reggel hattól nyolcig bébizel, utána dolgozod az előbbit, utána hazamész bébizni kilencig, akkor utána már nem annyira akarsz egy másik komputerbe gépelni semmit, főleg, ha torschlusspánik jeligével nem is borozhatsz hozzá és nem is csipegethetsz hozzá , mert ezeket beáldoztad a heti három úszókúra ideje mellé életminőség-javítás címszó alatt. Az áldozatok azonban megellették gyümölcseiket, ébren bírok maradni, és a kivételes estéhez felütöttem azért egy palackot is. Szóval jöhet a naplózás.

Beszámoló Egyes: Karácsony. Eredeti terveink szerint az ajándékokat anya és apa hozza a boltból, de a bölcsi közbeszólt, mert egyik nap azzal jöttek haza, hogy angyal hozza az ajándékot, és babázás közben maguk elé énekelgetve Jézust meg bárányokat meg valami pásztorokat is emlegettek. Nem volt igazán nagy trauma elfogadnunk, hogy mégis került valami misztikus magyarázat a sajnálatos karácsonyi események köré, de azért a fát együtt díszítettük a lányokkal és ők így is imádták: el voltak varázsolva a díszek, csillogás és csillagszórás okozta hétköznapon kívüli hangulattól, nomeg a család békés szeretetétől, amit sikerül megőrizni az utolsó napra hagyott teendők teljes kikerülése által.

felkészülés
Ez az első karácsony, amikor a gyerekek értik az ajándék fogalmát (és zsigerből imádják), és amikor minden rokon lemérheti, milyen jól beszéli a kétésfélévesek nyelvét ajándék-dialektusban. Nálunk a klasszikusan cinikus vélekedés igazsága bizonyosodott be: minden drága és kimódolt ajándékot megelőzve két plüssállat tört az élre a valós értékek skáláján. A komplett játékkonyhát mosógéppel és vasalóval respektálják, de használatra nem sűrűn méltatják (egyelőre), a kirakósokat nem rakják ki, a könyvekből csak Bartos Erika jön be, szóval van még hová értéktudatosodniuk.
nagypapánál
A nagybetűs Szentestét egyébként jól viselték, sőt élvezték, mert remek nagypapájuk kitalálta, hogy ők ketten az angyal segítői, akik a fa alól rendre a címzettnek szállítják a csomagokat. A címzettek imádták, hogy legkisebb, ám legnagyobbat mosolygó barátaiktól kapják a dobozokat, a küldöncök pedig végre feladatukra leltek a fenyő alatt.

Mára már teljesen áteveztünk a karácsony történetén, mert egy hete leszedtük a díszeket (újra együtt) és kivágtuk a fát a kuka mellé, sőt ma még a nagypapáéknál csillagszórózhattak egy búcsúzót, szóval egy évig semmi kisjézus meg fenyőünnep, túl vagyunk rajta és eddig úgy tűnik, nem hibáztunk látványosat. Szerették nagyon a karácsony-varázst, imádták a “csillogvillog” fenyőt, a hétköznapoktól oly távoli hangulatot, a napról napra érkező ajándékokat, a teljes családegyesítést (ami az év végéig zsugorian megtartott szabadságaimnak is köszönhető), valamint a mézeskalácsot és szaloncukrot is. Az együtt töltött három hét alatt először megőrültek, majd kisimultak, majd még simábbra és cukibbra nyugodták magukat, majd végül azért kissé fárasztóvá váltak, de ekkor jött a megváltó bölcsi. Azt hiszem, a végére elunták a téli bezártságot, a megszokottá váló jelenlétünket és a felnőtt-társaságot, igényük támadt a változatosságra és a nagyobb fizikai térre.

angyalfutárok / összeapázom magam / spontán ünnepi portré
Ők tehát visszatértek a tanintézményükbe, mi pedig nekiálltunk fogyókúrázni, mert sosem volt még ilyen durva eredménye az évvégi mozgásszegény, zsírgazdag és depresszió-járta hidegszürke hónapoknak.

• 5 hozzászólás

Atyaég, Ezek elkezdtek reggel hétig aludni!

Az első komolyabb hóesés hozta az első meglepetést, azóta pedig hiába váltogatják egymást telek és tavaszok napokon belül, többször is  jócskán hat után ébredtek az ikrek. Persze nem akarjuk elhinni, keressük az okokat átalakuló fektetési szokásokban (kitolódik nyolc utánra), megfázásban és kapcsolódó gyógyszerekben, kisimult lelkecskékben, szerencsében és véletlenben, de azért azt már tényleg nem gondolhatjuk véletlennek, hogy átlagos estével, kiváló egészséggel és korántsem megterhelő egész napos itthoni lébecolással vágva neki az alvásnak nem kelt fel még mindig senki, amint ezt írom, pedig hétnullanégyet mutat az óra. Felsírt egy hangocska fél hét előtt, de a belépés előtti kötelező megtorpanás az ajtó előtt (hátha visszaalszik) eredményes volt.

Annak, aki nem követte szorosan az elmúlt két évünket, illetve akinek nem volt mostanában dolga kisgyerekkel, nem tudom elég érzékletesen leírni, micsoda változás volna, ha tényleg megtörténne a lehetetlen. Hasonlatos az első lépésekhez, szavakhoz és negyedórás együtt játszásokhoz.

Ébredeznek, mennem kell. De már jön fel a nap, tél közepén! Hurrá.

• 6 hozzászólás

Megint kicsit hanyagoljuk az írást. Fáradtak vagyunk. Szerintem két és fél év a holtpont. Pedig mostantól kezd minden beérni. Talán ezért holtpont. Lehet végre lazítani, lehet fáradtnak lenni. A lányok egész délutánokat képesek kettesben játszani, lehet velük beszélgetni, sőt képesek érzéseket megfogalmazni. Olyanokat mondanak, hogy anya engem zavar… ez meg az. Vagy hogy szeretem/nem szeretem ezt meg azt. Ma például Tami elmesélte, hogy amikor mi kiállításon voltunk Bécsben, ők meg a nagypapáéknál aludtak, akkor sírtak, mert hiányoztunk nekik. Sírtunk, anya, mert nem jöttetek értünk, mert az akartuk, hogy gyertek. Egy múltbeli (két hónapja történt) érzést idézett fel. A beszéd nagyon megkönnyítette az életünket. Olyan sok mindent képesek elmondani a lányok, hogy elgondolkodtatott, hogy talán mi voltunk béna szülők, és nem értettünk a preverbális kommunikációból, ezért szegény gyerekeink kénytelen voltak két és fél éves korukra szinte tökéletesen  megtanulni beszélni és érzéseket megfogalmazni, ha azt akarták, hogy béna szüleik végre megértsék és kielégítsék az igényeiket. Szóval tényleg minden kezd könnyebb lenni, mi meg végre elengedhetjük egy iciripicirit magunkat, én például valamelyik este már meg mertem inni egy pohár bort is. A lazulásra az is okot ad, hogy kétszer is előfordult, hogy a lányok hétig aludtak, megdöntve minden eddigi rekordjukat, és én tényleg úgy érzem, ha egyszer elérjük a nyolc órát, akkor soha többet nem panaszkodom, hanem leírom százszor, hogy nyolc, az hárommal több, mint öt, csak hogy ne feledjem, hánykor is keltem évekig, meg a miheztartás végett.

Most épp egy hete itthon vannak a lányok, mert rájuk szólt az igazgató, hogy év végéig ki kell venni a szabikat, nem lehet átvinni a következő évre, úgyhogy gyorsan beszerezték a köhögős vírust. Már vártam, hogy megbetegedjenek, mert augusztus 24-e óta, amikor kezdték a bölcsődét, csak egyszer voltak betegek – óh, milyen meglepő – a köhögős vírus miatt. Szerencsére a helyzet nem súlyos, a köhögésen kívül nem jár mással, mint orrfolyással. Mindennapjainkat legjobban úgy írhatom le, hogy a lányok rohannak elöl, utánuk meg lebeg a taknyuk. Egyetlen  durva köhögős éjszakája volt Borának, amit Feri csinált végig, mert a gyerek annyira rendes, hogy pont akkora időzítette a mindjárt megfulladok köhögését, amikor én bazsalikomos papperdelét fogyasztottam házon kívül, persze volt aztán lelkiismeret-furdalásom. Mire hazaértem, abbahagyta a köhögést. Érezte, hogy ennyi bazsalikomos-paradicsomos tésztával a gyomromban képtelen lennék megfelelő minőségű ápolásra.

Kiderült, hogy a lányok utálják a hideget. Eddig kétszer merészkedtünk ki a hóba, és dacára a frissen beszerzett szánkónak, tíz percen belül kitört a haza akarok menni, nagyon fázik a kezemlábammindenem ordítás mindkét gyerekből. Aki látta már az én gyerekeimet visítani, az tudja, hogy ilyenkor a legjobb megoldás a bokrok alján hazahúzni, de rögvest. Inkább itthon szakkörözünk. Legújabb szenvedélyük a festés. Napi tíz-tizenöt alkotás készül. Tamara továbbra is figuratív dolgokkal próbálkozik, és konceptualista. Festészete témája: apabálna. Festményein vagy kizárólag apabálna szerepel, vagy apabálnán kívül megjelenik a festő maga. Ilyenkor ő apabálnában van benne, és együtt úsznak (3. kép). Nagy ritkán tűnik fel képein anyabálna, aki mindig kisebb, és nincsen a pocakjában Tamara, valamint néha egy-egy csiga (2. kép). Nem kell Freudnak lenni, hogy rájöjjön az ember, Tamara nagyon apás. Bora inkább az absztrakt expresszionizmus, és ezen belül is Mark Rothko festészetére szavaz. Ha megkérdezed, hogy mit festett, azt mondja, szépet. Igazi elronthatatlan ösztönlény. Inkább a fehérséget akarja színekkel megtölteni, mint hogy kliséformákkal kísérletezzen, amelyre sem a keze, sem a gondolkodása nem alkalmas. Próbálom őket nem terhelni formákkal és előrajzolással, hogy hogyan kell átlagnapocskát meg koncepciósünt rajzolni, de elkerülni nem tudom, hiszen a bölcsődében mutatják nekik. Otthon hagyom őket úgy alkotni, ahogy csak jól esik.

Bora festményei

Tamara festményei

• 2 hozzászólás

Hosszabb ideje nyomaszt már egy eléggé formátlan gondolat, inkább megérzés, miszerint rosszul beszélünk a gyerekekkel. Illetve nagyon diplomatikus akarok lenni, tehát egyes szám első személyben írom ezt az egészet, habár azt sejtem, nem csak engem érint ez a helyzet, sok-sok szülőtársam hasonló cipőben jár. Nem úgy értem a rosszul beszélést, hogy nem megfelelően hangsúlyozva, vagy nem a legjobb szavakat választva, hanem úgy, hogy lényegileg hibásan, hosszú távra kiható módon, sok feszültséget, hisztit, egymásnak feszülést kiváltva ezzel. A megérzésem megrekedt a felmerülés pontján, nem fejlődött tovább, nem kerekedett ki, csak feszített belülről, mint egy pukipirula-reklámban a sematikus belekben pöffedő piros kényelmetlenség.

Ane egy hete hazahozott egy könyvet, ami végül formát, mondatokat adott ennek az érzésnek. Baltával kopogtatta meg a homlokomat, holott semmi meglepőt nem tartalmazott, inkább csak pár egyszerű leíró bekezdéssel szembefordított saját magammal. Tízből kilenc példamondat rám illik, de ami fontosabb, az egy mondatban összegezhető alaphiba is passzol. Ez persze jó hír, mert ami egy mondatban megfogalmazható, és fel is ismeri benne magát a versenyző, az ellen könnyű tenni – akár minden mondatomat összevethetem az egyszerű kérdéssel: vajon komolyan veszem-e a gyerekem érzéseit?

“A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.” Erre valójában minden emberi lénynek igen nagy szüksége van, csakhogy a kicsikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekik nincsenek is még felnőtt értelemben vett érzéseik, “nem tudják, mit éreznek”, ezzel ráérünk később foglalkozni. Kicsit nagyobbaknál, ez, gondolom, átcsap oda, hogy az érzelmeik úgyis irreális vágyakat testesítenek meg, hektikusak, hátsó szándékok által motiváltak, szembesíteni kell őket a realitásokkal, nem hajthatunk fejet minden bolond vágyacska vagy ellenkezés előtt.

“Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. […] De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs jogom úgy érezni, ahogy érzek. […] Ön is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat mondjuk, amiket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés, a fenyegetés mind-mind bele voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem könnyű a megszokottat feladni.”

Ismerős? Ha nem veszed fel a kabátodat, elveszem a cumidat! Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Dehogy vagy éhes, hiszen most ettél! Hányszor mondjam még, hogy ne rajzolj az asztalra? Mit képzelsz, neked szabad, amit a tesódnak nem? Hogy merészeled direkt kiönteni a teát, mindjárt kapsz egyet! Most meg minek üvöltesz, ennek semmi értelme! Ezt mégis hogy képzelted?

Nem sorolom tovább, nekem most is borsódzik a hátam, amint leírom ezeket a saját mondatokat. Éppen csak egy kicsit kell belegondolni, mennyire feszül be az az ember, aki egész nap ezt kapja a szeme közé. A másik semmibe vétele, ráadásul jókora dühtartalommal. Elvontság. Alázás. Kioktatás. Fenyegetés. Basszus.

Ane írta épp az előző bejegyzésben, hogy “a lányok még hisznek a szavak teremtő erejében”, és bizony jó lesz fejben tartani, hogy a szavak valóban képesek a teremtésre. Ha valakinek elég sokáig mondjuk, hogy hülye, rossz, ügyetlen, gonosz és így tovább, annak hatása lesz rá és a kapcsolatunkra is. Talán nem lesz hülye, rossz, ügyetlen és gonosz, de biztosan frusztrált lesz és eltávolodik attól, aki így bántja napjában százszor is.

A könyv, ami egyébként az amerikai szerzőktől szokatlan módon mérsékelten didaktikus, bár európai olvasónak még így is késélen táncol, ad gyakorlati tanácsokat is dögivel, de talán nem is ez a lényeg, akit rábeszéltem, elolvassa majd. (Talán sosem gondoltam még ezt angolszász nevelési szakkönyvről, de ez esetben úgy tűnik, használható tanácsokat kapunk, egyébiránt.) Inkább azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta könnyebb. Micsoda? Türelmesnek lenni. Nem mondom, hogy nem esem ki a szerepemből naponta többször is, de folyamatosan hallom a kis súgót a hátsó fertály felől: ne nézd le a gyerekedet, te nagyokos felnőtt!

• 7 hozzászólás